Volt egyszer egy kereszténység című fejezet kisfejezete

MENNYEI  SZELLEM-CSÓK  A FEKETE ANYA(G)NAK, HOGY VELE EMELKEDJ ÉS EMELJ MÁSOKAT IS

Az isteni élet átfolyt az emberi testbe és az ember öntudatra ébredt. Az első, ami felnyíló szemhéján keresztül elérte tudatát, Isten Dicsőségének látványa.

Az első lélegzet vétele az embernek egy volt Isten lélegzetével. Az Atya kilélegzett, az ember számára tervezett anyag-test ezt befogadta. Azon túl, hogy az isteni energia, áram alá helyezte az idegpályákat, s ez megindította a lélegzést a szívműködéssel együtt, majd így a tetemben élettani változások miriádjai söpörtek végig, sejtről sejtre elektromos és kémiai akciók és reakciók viharaként, még valami történt, ami a biológiai életnél lényegesen több…

Ha ugyanis csak személytelen energia hatolt volna ekkor a testbe, máris készen állt volna egy újabb majomfajta Isten állatkertjében. Nagyon szeretem és értékelem Isten teremtésében az állatokat. Az állatok művészi szinten megkonstruált biológiai „szerkezetek”, vagy „robotok”, amiknek magas szinten programozott központi idegrendszerük lehetővé teszi egyedi, önfenntartó létformájukat, és sok szépséget és örömet tudnak közvetíteni az ember számára. Ráadásul az ősi mitoszok tanulságai szerint alkalmasak arra, hogy e világban megjelenítsék teremtőjük sokféle aspektusát, színét, jól érthetően érzékeltetve emberi közegben az Isten különböző és változatos megnyilvánulásainak természetét és minőségét. (Lásd ősi időkből örökletes Isten tulajdonságainak állat-ábrázolásait, akár a Bibliádban is).

Nagyon hasznos - sokmindenben segítők - és sokszor kifejezetten kellemes társai is tudnak lenni ezek a lények az embernek. Az Éden leírása szerint az embernél korábbi alkotások, amik fölött az utánuk érkező ember Isten földi megjelenítőjeként bölcs uralomra volt rendelve. Az állatok környezetükhöz való viszonyulásukban, alkalmazkodásukban, az új helyzetekben való kreatív magatartásukban, helyzet felismerésükben mind-mind megannyi bizonyítékai egy magas intelligenciájú tervező és programozó szakértelemnek, amely létrehozta ezeket a biológiai rendszereket, és aminek bizonyos fokú „irányítására, kezelésére” az ember hivatott.

De ezek a lények mégsem személyek, pusztán azért mert mi emberek sokszor személyként kezeljük őket. Az állatoknak nincs emberi-, isteni- ön és eredettudatuk. Ők NEM TUDJÁK igazán, hogy léteznek, és azt SEM TUDJÁK emberi módon, hogy elmúlnak. Különben ők is összejárnának az ima-házba Istent keresni.

Minden emberinek tűnő reakciójuk, amellyel sokunkat ámulatba ejtenek, minden intelligenciát sejtető megnyilvánulásuk, egy nálunk is magasabb rendű intelligencia kézjegyei, amelyek által ezek a biológiai lények fantasztikus ösztön reakciókra lettek programozva, kódolva. A többit pedig gyakran a mi emberi fantáziánk, vágyaink magyarázzák bele kedvenceinkbe, amikor bizonyos viselkedésformáikra rávetítjük saját emberi természetünket. (Az állatok azonban bizonyos esetekben szellemi lényektől is "megszállhatók", s van, hogy így mutatnak magasabbrendű vonásokat, de ez természetesen nem egyenlő az eredeti természetükkel.) Egy tamagotchi, egy programozható mosógép, egy mobiltelefon vagy egy számítógép lehet nagyon okosra és intelligensre tervezve, és még "szerethetjük" is, sőt, meg is személyesíthetjük őket (főleg gyerekkorban hajlunk erre), de felnőttként azért tudhatjuk, ez csak a látszat, mert mind e-mögött nem a szerkezet saját, személyes intelligenciája áll.

Tehát az ember maga – a biológiai hústestekkel ellenben /a saját hús-testével szemben is – alapvetően nem egy túldimenzionált sikeres bio-robot vagy állatfajta, hanem ő egy rendkívüli célra kiválasztott isteni lény. Méghozzá olyan, aki Istenhez hasonlóan öntudattal, identitástudattal, a külvilágtól önmagát határozottan elkülöníteni képes személyiséggel rendelkezik. Egy szabad akarattal bíró egó, aki ugyanakkor eredendően jól szocializálható, különböző társadalmi, és kulturális viszonyok között is jól alkalmazkodó és idomuló, közösségi lény. A hústeste pedig az ebben az anyagvilágban funkcionáló, eredendően csúcsminőségűre tervezett „űrruha”, amin keresztül megválthatja ezt a "kezdet" után anyaggá fagyott, eredendően égi-földi fény-világot.

Bölcs királyokkal együtt kell hát kiáltanom: kicsoda ez a csodálatos ember, hogy az anyaggal való egybeszerkesztettsége ellenére is ily fantasztikus módon meg van különböztetve, és el van választva környezetétől, hogy uralhassa Isten kezeinek munkáit? Kérlek, gondold újra meg azt, hogy melyik állatról hallottad, hogy a Teremtő ráhajolt és bele lehelt közvetlenül és személyesen egy fizikai kontaktus nyomán? Elnézést, de számomra lélegzetelállítóan felemelő az a tudat, hogy Isten ilyen közel áll az emberhez, és ilyen kivételezett módon alkotta meg őt! Ez engem bátorít és bíztat! Ez az intim, személyes közelség! Na, ez az, ami valahol elveszett, megszakadt – legalábbis az ember jelen egójának tudatossága terén (amnézia, álom) –, amely  ilyen szintű közelség-érzetként ma is nagyon hiányzik általános tapasztalatként az emberek életéből.

Az ember erre a közösségre lett alkotva, és e nélkül nem lehetünk egészek, teljesek és boldogok. Ezért érezzük sokszor a magányt, még emberek, állatok társaságában is, amit ezen „társaink” csak egy bizonyos felületen és csak korlátozott módon és ideig tudnak elfedni előlünk. A teremtő-forrás után sóvárog a szívünk, de mi embereket és emberi élményeket hajszolunk, üldözünk kétségbe esve, sokszor szerelemnek nevezve az érzést, amire éhezünk. És ebben igazunk is van. A szerelem hiányzik ilyenkor. Az Ős Szerelme, aminek ezek csak felületi pótszerei jobb híján, mert nem ismerjük már azt (felejtésünk okán), amit-akit igazán keresünk.

Amikor az Örökkévaló bele fújt az embertest szájába, az tehát nem csak elektromosságot és oxigént kapott, mint egyéb földi teremtések. Nem! Mint mondtuk már, ehhez az állatok esetében sem volt szükség arra, hogy az Atya leszálljon – mint Ádámhoz –, és a száját például egy kutya orrára tapassza és így energizálja. Vagy te olvastál ilyet? Túl kell lépni hát e dogmán is…

A Bibliád szerint lehelet van az emberben és sok állatban is, és mind a kettő lélegzik. De végső soron, szigorúan véve Ige- és embergyalázó az a gondolat azok alapján, amit az előbb végiggondoltunk, hogy egyenlőség jelet tegyünk állat és ember közé pusztán a lélegzésük miatt, és a testi lét-fenntartó folyamataikat, a magas szintű test-programjaikat látván! Az Isten és ember ellensége szeretné szinte észrevétlenül így megalázni ezt a csodát.

Akárki, és akárhogy is írta le a mózesi könyveket a mai formájában, Isten Élő Igéje már ezen iratok első lapjain sem engedett kétséget támasztani a felől, hogy az Ő földi gyermeke messzemenőkig más, mint egyéb teremtései. Isten-képűre, Isten-lényegűre teremtetett az Istennel való örök közösség kedvéért, és azért, amit küldetéséül, feladatául kapott ebben a tér-idő uralta világban megfeneklett Földön, ami a birodalomba hajtás, visszahódítás – vagyis az uralkodás (I.Móz.1:28)! Mégpedig úgy, mint Isten jobbja a földön, égen és vízen (vagyis a föld alatt- v.ö. Jel.5:13).

„Mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől”  – Luk 22:69 –

„Mivel pedig teljes vala Szent Lélekkel, a mennybe függesztvén szemeit, látá Istennek dicsőségét, és Jézust (az embert) állani az Istennek jobbja felől,

És monda: Ímé látom az egeket megnyilni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani”  – ApCsel.7:55,56 –

“…mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig… Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké…” – Filippi 2:8-10 –

Ádám legelső tudatos megtapasztalása – és benne valamennyi leszármazottjáé – az Isten mennyei lélegzetének tiszta, éltető illata, és az Ő Dicsőségének csodálatos látványa volt, ahogy fölé hajol, és szemtől-szembe szemléli gyermekét.

Szülő és gyermek között nincs távolság. Nincs közbevetés. Nincs szakadék. Nincs fal. Úgy tűnik semmi sem állhatott közéjük ebben a csodálatos és egyedülálló pillanatban. A Menny a Földön volt ekkor, ebben az aktusban, és egy osztatlan, örök pillanatig semmi sem zavarhatta meg őket ebben az egyesülésben.

Ádám beszívta Istene felejthetetlen illatát és látványát, ami kitörölhetetlenül beleégett szívébe, és elméjébe. Ebben a pillanatban szellemileg, lelkileg és fizikailag is egyesült közösségben volt lényük, és szenvedélyesen gyönyörködtek egymásban, a tökéletes isteni teljesség időtlenül szabad jelenlétében. Ez volt a nagy találkozás, hisz mindketten most láthatták egymást először, bár ki tudja, hogy az örök időtlenségben már mióta hordozta szívében az Atya földre szánt gyermekét (de ehhez majd egyszer újabb könyvek nyittatnak).

Ez összehasonlíthatatlanul több mint állatokat éltető személytelen energiát kapni, a biológiai létezés céljából. Annak a csecsemőnek, akit ugyan intra-vénásan táplálnak  minden szükséges kémiai vegyülettel, de nem kap egy másik személytől személyes érintéseket, babusgatásokat, rövid időn belül visszatér szelleme a Teremtőhöz (Préd.12:9). Az ember nem csak létezést kapott, hanem ÉLETET! Ahogy a földi apa földi és emberi életet tud átszármaztatni gyermekeire, úgy a Mennyei Atya is mennyei és szellemi, vagyis isteni életet származtatott Fiára, Ádámra. Az ember élete tehát nem e világból való, hanem egy sokkalta magasabb, tökéletes isteni dimenzióból!

Ez volt Kezdetben. Ez az, ami elveszett – a tudatunk, és így a gyakorlati megtapasztalás számára. Ez az, amiért az ember vágyik valami olyanra, amit boldogságnak nevez. Ott él a szíve mélyén az örök vágyakozás ez után a megfoghatatlan valóság után. Ezért alkotnak a művészek. Ezért festenek a festők. Ezért írnak a költők. Ezt keressük a szerelemben. Ezt keressük a dalokban, az ízekben, a tájban, a nap fényében és a simogató ölelésben. Közelségre, érintésre vágyunk. Arra hogy melegséget érezzünk, más valaki részéről való megértést és gyengéd elfogadást. Mindenben azt az eredeti, megnyugtató biztonságot keressük, ami kezdetben puhán és lágyan - mégis oly hatalmasan- betakart ott, a Kertben. Az igazi otthonunkban, ahol Istennel laktunk. Ahol a Menny találkozott a Földel, méghozzá az Emberen keresztül!

Mivel ez egy hatalmas szellemi valóság volt egykor, Ádám ezt nem csupán elvont eszmei, elméleti síkon tapasztalta, hanem valóságos pszichikai, érzéki, testi síkon is! Az Istennek ember- előtti ellenségei is jól tudták ezt. Így azt is tudták, hogy ha az ember elveszti szellemi /tudatos/ kapcsolatát Alkotójával, ezzel együtt, ennek függvényében elveszíti fizikai közelségét is, amit így az érzékszervei is hiányolni és követelni fognak. És íme, ez az úgynevezett BŰN mechanikájának alapja (helyesebben a „céltévesztésé”)!

Tudták a káoszba húzó anyagot irányítók azt, hogy az ember teljes szellemi és fizikai lényével egyaránt fog sóvárogni az után az elveszett boldogság után, amit Istenétől kapott. És végül azt is tudták, hogy ha megszakad ez az élő és személyes közösség kettejük között, az ezáltal isteni javakból kifosztott, kirabolt ember hatalmasan égő hiányérzetét majd az érzékein keresztül elérhető, látható, önmagában valóságot, Életet nem közvetítő, „halott” természetű ál-valóságokkal próbálja kárpótolni. A Teremtőjétől „megfosztott” (helyesebben „elfordult-eltévedt”) szív ez által a teremtett dolgok felé fordul, és a hiányérzetének megváltását a látható világban fogja reményvesztetten keresni... A káosz-alvilág lényei ezáltal látták biztosítva az ember földi küldetésének bukását.

FOLYTATÁS következik

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.