Volt egyszer egy kereszténység című fejezet  II. alfejezet /a - része              

                               II.  VISSZATÉRÉS  -  DE  MIHEZ IS?

A Teremtés kiáradásának lét-(t)örvény-rendjei és Éden arculatai

Isten háromszor szent! Ez többek között azt jelenti, hogy saját természetétől elidegenedett valóságot „nem tűrhet” meg önmaga területén belül. Az Ő Szent természete kiveti azt magából, amivel lényegileg nem azonos a szellemi minősége.

De ez úgy is megközelíthető, hogy ami az Ő lényének lényegétől elüt, az maga válik le „automatikusan” róla, mert „megszakadt” a kapcsolata vele. Azonban az így „leváló” egyre jobban távolodva az ős-forrásától törvényszerűen "elhal" függetlenedési útján. Vagyis ez egy természetes szükségszerűség, s nem egyszerűen a Forrás dönt így. Természetéből fakadóan képtelen egyesülni két, lényegét tekintve különböző minőséggé szétvált valóság.

Tehát nem az Ős-forrás űzi el magától egyszerűen az Isten természetétől elütő, elhajló irányt vevő minőségeket, hanem az elhajló, a „gyökeréhez hűtlen” minőség az, amelyik nem tud, vagy valamiért nem akar tovább a fény teljességében tartózkodni. Ha Isten erőből, hatalomból (erőszakkal) magára-magához erőltetne valamit, ami adott helyzetben más természetű, mint Ő, akkor megszűnne Szentséget és Szabadságot biztosító Isten lenni, és a mindenség egy igazságtalan anarchiába fordulhatna…

De a természete miatt, nekünk még mindig és örökké háromszor Szent Istenünk van, már ha komolyan vesszük az égben lakók bizonyságtételét!(Ésa.6:3; Jel.4:8)

Az Örökkévaló birodalmában a személyes öntudattal rendelkező lények erkölcsileg mind szabadon teremtettek arra, hogy dönthessenek Istentől kapott életük felől.

A szellemi dimenzióban nincs idő. Az idő onnan nézve nem más, mint elmúlás. Például vársz egy bekövetkezendő pillanatra, de abban az atomnyi időben, hogy felfogtad azt, már túl is haladtál rajta, és csak a múlt emlékeként tűnődhetsz azon. A jelent, akárhogy is hajszolnád, mindig csak a múltban foghatod meg. Így a mi anyagba-fagyott dimenziónkban nincs abszolút értelemben – tartósan megfogható igazi, vagyis – örök jelen, hanem itt a jelen mindig csak tovatűnő illúziónak látszik. Megfoghatatlan álom-ködnek.

Ezért ebből az anyagi világból nézve a Jelen-forrásának (Istennek) keresői álmodozó, fantázia-kergetőknek tűnnek fel csupán. De ez pont az Idő-fogságnak az illúziója, ahol például a látszólagos időbeni történésekkel  (pl.: anyag-tudatú testi cselekvések kényszerképzetével) takarják ki, és teszik álom-ködössé, és szemünk előtt „láthatatlanná” a valódi valóságot - az itt és most Élő, mindenkor jelenlévő Ős-forrást (amit nem a cselekvés és az anyagban végzett munka nyit meg a számunkra, bármennyire is "nemesít" e világ programozói szerint az).

Az Idő (munkája) azonban nem más, mint a még előttünk levő dolgok folyamatos elhagyása a múltban (lebontás/szétesés), vagyis éppen ezek a történések azok, amik teljességgel instabilak és valótlanok. Hisz, hogy lehetne az a valóság, amiben csak egy állandóság van, még pedig az, hogy állandóan a múltba illan, köddé válik. Az lenne a valóság, ami csak talán majd lesz egyszer, aztán mire éppen lenne, addigra már el is múlt, és egyre távolodva egyre inkább csupán emlék már? Mi, alacsony tudatosságú testiségünkben az idő foglyaiként emiatt mindig csak a jövőre vonatkozó vágyak, és a múlt emlékképei alapján próbáljuk beazonosítani, és így jelenvalóvá, vagyis állandóvá hazudni magunkat ebben az örökké elmúló sodrásban. Ezért kergetjük az időt. Ugyanis csak az nem űzi az idő által elillanó élményeket, akinek van saját időforrása, és tud is vele helyesen bánni. (Talán ide kéne felnőnünk.)

De hiába is habzsoljuk féltően az evilági élményeket, mégsincs igazán jelenünk, mivel a jelen megfoghatatlan pillanatát jobb-esetben mondjuk nem a félelemmel, hanem vagy a jövő iránti vágyakozó tervezéssel, vagy az éppen az előbb elmúlt - mondjuk kedves vagy épp keserű pillanatokkal - vagyis a múltunk után kapaszkodó emlékezéssel, annak értékelésével, megemésztésével és feldolgozásával töltjük.

Így sohasem nyugszunk meg igazán a megérkezettség, a teljesség állapotába "beleállva" – ezt maximum néhány pillanatra élhetjük meg az anyag-tudat síkján, de hamar visszahív ebből is az idő sodra, a boldogságot-boldogulást kereső cselekvés-kényszer által (ez az anyag múlandó természete miatti függőség). Mivel tehát az idő, amiben létezünk mozgásban van – mivel csak a mozgás, a váltakozás, a ritmusosság tudja fenntartani a valóságának ezt az illúzióját /olyan mintha lenne valami/ –, a folyton változó közeg miatt mi is változó és képlékeny, instabil, illúziórikus lények vagyunk a test-tudat szintjén.

Testi természetünkből fakadóan nem vagyunk megváltozhatatlanok. Az anyag és a test is feltartóztathatatlanul mozog, változik, múlik (csak gondoljunk az „öregedés” folyamatára).

Ezzel szemben a legfölső szellemi (tudat) síkon nincs más, mint örök jelen. Nincs időfolyó. Nincs elmúlás. Ha ezen a síkon történik valami, az nem tud elmúlni, hanem ha valaki itt változást foganatosít, az automatikusan egy alacsonyabb a változtatás általi idő-körre siklatja le a létét egy magasabb szintről. Ha itt hoz valaki egy döntést, például saját életét illetően, az örökre determinálja a sorsát egy alacsonyabb pályára állítva azt. Nincs a változtatásnak lehetősége, az eredeti, tökéletes forrástól való távolodás elkezdődött. A helyzet végérvényes. Ha itt valaki úgy dönt, hogy nem kíván Teremtő-forrásával az eredeti teljes egységben élni, az visszavonhatatlanul elszakad tőle.

Mivel itt nincs változás, igen gyakran nincs megbánás és nincs megtérés sem (legalább is az első, a forráshoz még igen közeli szintesésekben, mert ott még nem annyira szembetűnő a minőségromlás). Az adott minőség azt kockáztatja, hogy örökre az állásfoglalásának megfelelően fog érezni és gondolkodni. A legvalószínűbb, hogy sosem fogja sajnálni tettét, mert amikor így döntött az örök jelenben, a helyzetéből adódóan tökéletesen és teljesen tudatosan, minden örök következményt precízen átlátva hozta meg az adott döntését. Vagyis a döntését tökéletesen, a teljes világosságban hozta. Amikor megtette, korlátlanul látta mit tesz, így ő nagy eséllyel sohasem fog meglepődni később sem a megtérésre, mert pontosan odahelyezte magát, ahova gyakorlatilag akarta. Vagyis ez nem egy tudatlanságból fakadó tévedés, hanem világos szándékosság…

Ránk nézve viszont nagyon vigasztaló tudni, hogy amíg időnk van, addig változás és a Teremtőhöz való visszatérés is van, mert testben lakó szellemek lettünk, akik a forráshoz való visszavágyásra lettünk szülve, eleve az elidegenült kozmoszba! Ez pedig egy szándékos tervezés része, amin keresztül a Teremtő-Forrás mégis visszatudja vonni a már tőle eltávolodott, de nagyon nagy mélységű kétségbesése miatt visszavágyó isten-szikrákat, logosz-töredékeket mégpedig az ember-isteni tudaton (a test-tudatból kiemelt szellemi-lelkünkön) keresztül. (lásd a "Tékozló fiú" történetét is ennek megértéséhez!)

(Itt közbe kell iktatnom egy kis magyarázatot, mert félreértéseket kell eloszlatnom amiatt, hogy eredendően nem fejtettem ki mindent tökéletesen precízen amikor ezeket ihletből írtam, hisz én se értettem azonnal mit jelent mindez:

Az Ős-Forrástól ki-áradó valóságok rendszerszintű /egyre "alacsonyabban lefelé örvénylő"/ kor-körökben képzelhetőek el talán a legjobban, amiknek fölső szintjei hiába vannak már "változásban~időben" - hiszen maga a teremtés is egyfajta változás-változtatás, és így "alacsonyabb-körben" mozgó minőségek a Forrás szintjéhez képest -, mégis örökkévalóak ezen "kimozdultságuk" ellenére is a Forrás nagyon közeli, és teljesen tudatossá tett jelenléte miatt.

Azonban ezek a "teremtési időhullámok" tovább gyűrűznek a Forrástól, és újabb "szinteséseken" mennek keresztül, egyre alacsonyabb "fény-tudatosság" tartományban, míg egyszer elérik azt a határt, ahol már túl alacsonyra esik ez a tudatosság [ehhez persze már sokkal korábban /magasabb szinten/ kell a rendszert vivő tudatnak egyfajta szándékossága is], és itt átbillen a "teremtés" egy a Forrástól való elszakadt szintre. Ott a Forrás hullámainak idő-tere (szelleme) "lefagy", és "szét-töredezik". E holt-teret annak Élő Szelleme hiányában nevezem "külső sötétségnek" és a "káosz fekete vizeinek" az Írások  és a Mester szavai alapján. Ez tehát ugyanaz a Szellem és Logosz "anyag", ami eredetileg elhagyta az Ős-forrást, de itt már attól elszakadt állapotban van.

Ebben a távolodásban - jelen esetben, amiről a tanulmányaim szólnak - azonban nem a véletlen törvényszerűségei vannak jelen, hanem mint írtam, az adott rendszerben egy az a fölött irányító tudat szándékos, Forrástól elvivő manőverei. Ezen tudat-távolságban az élő-minőség lefagyása és darbokra hullása miatt , egy magasabb lét-szint-körről való tudat beavatkozása mindenképp szükséges - mégpedig magasabb szintű isteni törvények /uralmi parancsok/ által - amiatt, hogy ebből a rendezetlenségből egy rendszert lehessen alkotni, vagy a rendszert az elhalása ellenére valamiképpen mint egy "holt-testet" fenntartani, "formailag" konzerválni, mumifikálni lehessen [ez az "átmenet" tükröződik például a héberek "törvény-szövetségében", amiben csak parancsok vannak a "test-ület" külső egybentartására, de az Élő-Forráshoz való visszakapcsolódáshoz nincs még meg benne a hozzáférés] - János 7:39 -.

Mivel itt a Forrás által legelőszőr kibocsátott idő-hullám-térről van jelen tárgyunkban szó, és eképpen ez van a legtávolabb is a Forrástól -, így én úgy vélem a szent iratok alapján is, hogy a teremtés legelső lényei uralták ezt a szintet /és itt kiemelten Lucifer mint hajnal-fi/, és ezek egy része továbbra is a lakója és tudat-[irányító]-ura maradt ennek a térnek.

Ugyanakkor azt is nagyon valószínűnek tartom az írásokat figyelembevéve, hogy esetleg az első körökben voltak ezen angyali uralkodók között, akik felismerték az ebben a távolodásban rejlő bukást, és visszatértek "amíg még lehetett" a magasabb, Forrásközelibb tudatszintekre /angyalok szembefordulása egymással, szétválásuk és egy részük visszatérése a Forráshoz/. Vagyis ez az az őslázadás, ami különböző tudatszintekre hasította szét az eredetileg EGY világot!

Az én meglátásom szerint, az Isten női aspektusa a mozdulatlan Forrás generálta "mozgó" idő-tér-hullám (anya/víz), aminek terében a Logosz (fiú/tűz) alkot. Ahogy írtam, e terek fraktálisan tovább bomlanak, "tükröződve-osztódnak", és a Forrástól az időben távolodva egyre alacsonyabb fény-tudat-szintekre hasadnak. Eképpen az Ős-Anya és az Ős-Fiú is megjelenik minden szinten /leányokban és fiakban/, de az eredetihez viszonyítva egyre alacsonyabb tudatossággal, vagyis a ma élő nőkben és férfiakban is ezek az eredeti minőségek rejlenek a tudat-alattiban...)

Ugyanis akárhonnan is közelítjük ma meg az Istentől való elesésünket, valamiféleképpen valóban megtörtént az - méghozzá előrekalkuláltan és tervszerűen -, akár a jelen kultúrában leginkább elfogadott tanításokon, iratokon keresztül nézzük azt, akár máshonnan. Így beláthatjuk a szimbólumok szintjén mindenképp, hogy ha az Istentől való elfordulásunk után megengedték volna nekünk, hogy vegyünk az örök-élet fájáról, mi is időn kívüli lényekké váltunk volna, méghozzá ebben a bukott hús-vér testben (fénytelen test-tudatban).

Miért lett volna az baj? Mert, ahogy előző tanulmányokban gyakran levezettük, vagy említettük: a Föld és az azt keretező univerzum anyagából egybegyúrt test matériája az Ős-forrás Fényvilágából kiesett, attól messzire eltávolodott, és a sötét káosz világától megigézett anyag (tudjuk, hogy szándékosan). Igen, ezt az anyag-világot kell elesettségéből visszaemelni az Istentől született ember-szellemnek saját testében a lelke által az Örök Fénybe, tehát nem véletlen van az Örök- Élet fája is jelen a Földön. Az Örökké- Valónak pontosan ez volt az eredeti célja! De nem így, tőle továbbra is elszakadt állapotban akarta „örökkévalóvá” tenni a testben-lévő ember fiát, mert akkor ez egy örök szakadás lett volna. Ezért, épp az ember iránt való hűséges és ragaszkodó szeretete miatt, és az emberrel való speciális célja miatt, eltávolított bennünket a Megváltozhatatlanság ~ Megválthatatlanság fájától. Dicsőség ezért neki!

Az ember nem volt egyedül a Kertben. Esténként Atyja személyesen látogatta őket, ahogy egy gondos szülő, hogy biztosítsa gyermekeinek a folyamatos létezést és fejlődést, valamint az érzelmi feltöltődésüket. Istennek minden szintű szükségletük betöltésére gondja volt. Nem koplalásra tervezett bennünket. Ott természetes volt Isten érzékelhető, élő jelenléte, ami minden nap örömmel töltötte be őket. Minden napjuk egy újabb csodálatos felfedezésekben gazdag, és izgalmas ígéret volt. Ahogy Ádám napközben új tapasztalatokra tett szert, mindig friss élmények hatották át csodálkozó szívét, ezek hatására gazdagodott személyisége és formálódott érésben lévő jelleme. Estére megtelt ismerettel és sok kérdéssel, ami az Atyával való beszélgetések során bölcsességként ülepedett le kíváncsi és éhes természetében. Micsoda gyönyört találhatott az Örökké-való gyermeke ígéretes növekedésében!

De az ember nem csak az Alkotója, és a szelíd és engedelmes állatok társaságát tapasztalhatta meg ebben a paradicsomban. Már az a tény is figyelmeztető lehet, hogy ez a történet itt nem egy mennyei teljesség képét adja. Hiszen nem folyamatosan van együtt gyermekeivel az Atya. Hiszen ez egy duális és poláris, ellentétekkel megosztott világ, ami nem rég még a teljes sötétségben volt. Még Isten beavatkozása ellenére is a fény csak a sötétséggel való váltakozásban jelenhetet meg az Édenben és az azt körülvevő világban. Be kellene látnunk, hogy ez nem lehet egyedül az eredeti, tiszta Forrás egyeduralma alatt álló mennyei paradicsom. Mert ott, az Igazság Világosságának Atyjánál nincs fénynek és árnyaknak váltakozása!

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jak.1:17)

Itt, ebben a földi paradicsomban pedig már volt, és jelenleg is van! Vagyis itt a Világosság Atyja egyelőre a gyakorlati-tapasztalati szinten láthatóan és érzékelhetően osztozik a teljhatalmon egy ellenkező minősséggel, aki eredendően ezen anyag-világ Ura. Az ember bizony – már a kezdeteitől e paradicsomi történetnek – nem csak szülő-atyja társaságát élvezheti zavartalanul e bolygón, hanem emellé örökségként kapta teste univerzumának törvénykező hatalmát is. Jól előre figyelmeztetve volt, hogy művelnie és őriznie kell a Kertjét, az isteni birtokát /hogy az anya(g) világát nemesítse, "emelje" Isten anyag-keretbe szült szellem-fia/ (I.Móz.2:15). De hát kitől, vagy mitől kellett őrizni, védelmezni e munkát (ami ekkor, eredetileg nem átkos-verítékes fizikai munka volt még, hanem Isten-képviseleti, uralmi munka /I.Móz.1:28/)? A teremtés beszámolójában vajon nem mondta e mindenre az Úr, hogy az mind jó, amit teremtett, illetve alkotott? De igen! Akkor, ha minden jó, mi fenyegethetné hát a Kertben az Isten és ember kedves közösségét?...

Ó, Ádám!!! Talán, ha rákérdeztél volna, hogy mitől kell védened a Paradicsomot...

Mi utólag már lehetünk „okosak”, utólag már talán megérthetjük. Vajon a Biblia legelső verseiben nem olvashatjuk, hogy a Föld puszta és kietlen volt? Ezt megelőzően talán Isten mondta ki, hogy legyen a Föld puszta-kietlen és sötétség borítsa el? Nem olvassuk sehol ezt! Vagy mondta talán rá az Úr, hogy ez „íme, igen jó” lenne? Na, látod, erre bizony NEM mondott helyeslést! Vagyis nem is Ő teremtette, és nem is tettszett ez neki a te Bibliád szerint sem! Ott olvashatod a saját Bibliádban: sötétség borította a Föld feletti mélységet! Íme, igen jó?? Természetes, hogy nem érthetett egyet ezzel a földi álapottal a Világosság Atyja, akinél nincs világosságnak és sötétségnek váltakozása, hanem minden ajándéka TÖKÉLETES, vagyis Vele, a Fénnyel TELJES (Jak. 1:17)! Ő nem teremthette eredendően ilyenné a Földet!

Istenből nem jöhet ki sem sötétség, sem puszta kietlenség – rideg hideg, és halál! Lényével tökéletesen ellentétben állanak ezek a valóságok. A tökéletes Isten hogyan is teremthetett volna egy tökéletlen, megosztott világot, ahol nem a világosság és az élet az úr, hanem a sötét és halott űr! Mózes beszámolója egyetlen szóval sem említi, hogy ezeket az Örökkévaló teremtette volna, hiszen ez képtelen ellentmondás lenne. Azonban az Igében nincs ellentmondás, csak emberi korlátoltság, és az emiatti értetlenség. Később az Írásokból meglehet érteni, hogy az emberiség előtt már be volt népesítve Isten Birodalma különböző fajtájú és rendű lényekkel, akiknek egy része fellázadt az Örökkévaló rendje ellen, és szabad akaratát használva elszakította magát attól...

FOLYTATÁS az ezt követő menüpontban

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.